Valamelyik nap fél 12kor álltam kőbánya kispesten. 3-as metró megállója,és visszafelé már nem megy metró.Ühüm. Másfél két kilométerre a szaros lakásunktól. Annak a valószínűsége,hogy eljussak a házunkig gyalog,annak komoly esélye nélkül,hogy mindennemű kisebbségek análisan és orálisan közösüljenek velem,elég alacsony. Közelít a 0-hoz. De az a pillanat,mikor felszállok az utolsó metróra,ami majd engem pont hazavisz,erre benyögi a magnó,hogy kőbánya-kispest végállomás következik,az a belenyugvó,fáradt,lemondó érzés,hogy úgysem tudok semmit tenni,egyre távolabb és távolabb visz az otthonomtól,és csak hurcol el,és tehetetlen vagy,nem tudsz ellene semmit tenni :)

Szóval nem kapkodtam,élveztem az utat,aztán leszálltam,felhívtam ádámot,hogy most mi a toszt csináljak mégis.Megkérdeztem egy BKV-st is,amíg ádám visszahívott,mert azért azon a környéken,ha nem indulsz a dolgodra azonnal,egyből látszik,hogy te nem ott laksz,és felhívod magadra a figyelmet. Ezt meg ugye,ezt akartam a legkevésbé.Szóval elindultam a megadott irányba. (marha jó érzés volt,hogy ha belegondolok,úgy kábé 3 embert mindenféleképpen,de akár 4 embert is hívhattam volna,hogy segítsen,ill. a viktort is felhívhattam volna,de azzal sokra nem megyek)

Aztán kijutottam a kossuth térre,felhívtam ádámot,hogy én itt vagyok a kossuth téren,első kérdése,hogy mi a szart csinálok én a parlament előtt,tüntetek,vagy mi. Felvilágosítottam,hogy ez nem az a kossuth tér,aztán mondta,hogy a 914-es éjszakai busszal haza tudok jutni,ami mellesleg ott volt 3 méterre. Olyan ez,mint amikor a pulyka asszem,vagy a libák olyanok,hogyha nem vezetik el őket konkrétan az ételhez,akkor hiába vannak ott mellette,éhen halnak.

Szóval volt egy nagyon kellemes negyed órám. Bírtam nagyon,azt a pesti esti sötétséget,ahol mégis minden kivan világítva. Tízezernyi ember között,mégis magányosan. Sietve hazafelé takarodó emberek,és a teljes csönd,amit annyira hiányolok egész nap. Ahogy magamba szívom az utcai lámpák fényét,és az éjszaka hidegségét. Marha jól elvoltam.

Gondoltam,hogy ide a kőbánya bluest rakom be,de aztán mégis ez a hangulat volt,ami megragadott,és végig velem volt.

(ui.: Visszaolvastam pár régi bejegyzést,és azóta nagyon sokat változott az írási stílusom.Fejlettebb bizonyos tekintetben,de valamiben viszont hiányérzet.Ez van,mindenki változik)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.